Boldog, akinek bűne megbocsáttatott!

Kínos lassúsággal döcög a vicinális a helyvidéken át. Az ósdi gőzmozdony szinte sóhajtozik, amint nagy nehezen vonszolja a szerelvényt, hogy az utasokat az üdülőhelyekre vigye. Mindenütt örvendező, várakozással teli arcokat látni. Csak az egyik szakaszban, ahol két férfi ül, tükröződik szomorúság a fiatalabbik arcán. Nyilván valami nagy teher nyomja a szívét. Útitársa elgondolkozva figyeli, végül mond valamit az időjárásról és a szép vidékről, hogy szomorú útitársával beszédbe elegyedhessen.
S lám, a jég gyorsabban megtörik, mint gondolta volna. A szomorú, nyugtalannak és feldúltnak látszó fiatalember beszélni kezd, először félénken és szaggatottan, hosszú szünetekkel. Amint azonban észreveszi, hogy útitársa nem kíváncsiságból, hanem igazi segítőkész együttérzésből kérdezősködik, egyszerre megindul belőle a szóáradat, mint valami gátját átszakító folyam.
– Igen, hosszú ideig börtönben ültem – mondja. Éveken át. Ma reggel szabadultam. Most hazafelé tartok. Milyen szégyent hoztam a rokonaimra! A börtönévek során egyszer sem látogattak meg, és levelet is csak nagy ritkán írtak. De nem veszem tőlük rossz néven. Eljátszottam a szeretetüket. Talán azért is nem látogattak meg, mert az utazás drága. Nálunk otthon nem nagyon írnak leveleket. Mégis, remélem, megbocsátottak, még ha most nem is úgy látszik. Ó, hogy utálom egész elmúlt életemet és mennyire bánok mindent!”

Néhány pillanatra a tenyerébe rejti az arcát. Azután folytatja:
– Hogy szüleim helyzetét megkönnyítsem, levélben azt javasoltam, adjanak jelt, amelyről megtudhatom, amikor a vonat eldöcög a város végén a kertünk mellett, miként veszik hazatérésemet. Arra kértem őket, hogyha megbocsátottak, akkor a kertünkben lévő nagy almafa ágára akasszanak ki egy fehér szalagot. Ha azonban nem tartják kívánatosnak a hazatérésemet, ne tegyenek semmit. Ebben az esetben fennmaradok a vonaton, és utazom tovább, tovább, egészen messzire. Hogy hová, azt még magam sem tudom.

A fiatalember izgalma szemmel láthatóan nő. S ahogy a vonat közeledik otthonához, a feszültség szinte már elviselhetetlenné válik benne, és nem mer az ablakon kinézni, csak halkan mondja:
– Nemsokára jön egy kicsiny híd, aztán a sorompó, és azután… azután…

Útitársa gyorsan helyet cserél vele, és megígéri, hogy figyeli a nagy almafát. Alighogy ez megtörtént, kezét a fiatalember karjára teszi:
– Ott van! – Szinte csak suttogni tud, hangja elcsuklik, könnyek ülnek a szemében. – Minden rendben! Az egész fa tele van aggatva fehér szalagokkal. – És egy szempillantás alatt eloszlik minden keserűség, minden gond, minden félelem. Mindketten úgy érzik, csodát éltek át. A fiatalemberre rá sem lehet ismerni, úgy ragyog a szeme.

Bárcsak tudnád, hogyan vágyódik a mennyei Atya arra, hogy megfordulj, hogy hazatérj hozzá!  Nem kell bankrablónak lenned, nem kell senkit sem megtámadnod, nem kell börtönben ülnöd. Mégis, természettől fogva mindannyian rabok vagyunk, a bűn rabjai. Érezted már ennek a rabságnak a nyomasztó voltát? Ha igen, akkor tégy úgy, ahogy az a fiatalember tett, akiről a Biblia ír! Ez azt mondta: „Útra kelek, elmegyek apámhoz, és azt mondom neki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened…” (Lk. 15: 18). De nemcsak mondta, hanem meg is tette. Útra kelt, és elment. Útközben valószínűleg ő is olyan nyugtalan volt, kételyekkel tele, mint az a fiatalember ott a vasúti fülkében. Ekkor azonban látja már – mint amaz a felszalagozott almafát – a maga jelét. Valóban, csodálatos jel ez: az apja maga jön elébe. Így olvassuk Isten Igéjében: „Apja már messziről meglátta őt, megszánta, elébe futott, nyakába borult és megcsókolta” (Lk. 15: 20).
Isten szeretetének ez a jele vár tereád is. Boldog az, akinek vétke megbocsáttatott! Még ma tiéd lehet ez a boldogság.