A nyár közepén egy szép napsütéses nap Murvay és Charles meghívást kapott egy piknikre.

Izgatottan léptek a kertbe, és a kapu csikorgó-nyikorgó becsapódása után a két kiskutya hatalmas lendülettel vetette bele magát a felfedezés örömébe.

- Szedd a lábad Murvay! – siettetett Charles a hátam mögött.

- Egy felfedezőút során jobb, ha elővigyázatos a kutya! – morogtam vissza eltökélten. (Én, mint expedícióvezető vállaljam, hogy a kutatóúton a kapkodás miatt netán valami baj történjen?!)

Charlie persze addig türelmetlenkedett, míg gondolt egyet és a kijelölt útról letért.

- Légy óvatos! – kiáltottam féltőn utána, és bátran mentem egyenesen tovább a sűrű lapuleveles részhez…

… ahonnét aztán olyan gyorsan ugrottam és olyan sebesen futottam el, mint nyúl a vadászkopó elől.

- Segítség! – vakkantottam ijedten nagyot.

- Mi történt? – rohant megrémülve segítségemre Karcsi, és a lapuleveles rengeteg felé közelített.

- Vigyázz! Egy szörny lapul a levelek alatt! – figyelmeztettem barátomat az életveszélyre, de ő, mit sem törődve szavaimmal rettenthetetlenül a növénydzsungel széléhez lépett és beledugta az orrát.

Szívem a félelemtől úgy kalimpált, akár vas szélcsengettyű, mikor orkán rázza.

Karcsi mérges ugatásba és ugrálásba kezdett…

majd hirtelen fájdalmasan felnyüszített és mellém rohant.

- Mi van? – kérdeztem halálsápadtan.

- Megbökött egy tüske! – felelte bosszankodva és kissé sántikálva.

- És… és a szörny?

- Szörny??? Gyáva nyuszi! – jelentette ki – Egy kis gyík volt! Már elkergettem.

Hatalmas kő gurult le a szívemről, mely utat nyitott, hogy Karcsit azon nyomban a menedékházhoz vezethessem elsősegélynyújtásra. 

- Na gyere cimbora, elviszlek doktorhoz. Mutatom az utat.

- Nem megyek! – erősködött makacsul.

- Nincs semmi bajom! Folytassuk a felfedezőkörutat!

- Nézzük meg mi van délre! – és elindult.

Láttam már nem sántikált, ezért tervemről letettem és útvonalat változtatva követtem.

Elakadt a lélegzetem mikor megpillantottam az ingoványos nagy mocsárt. Barátom miatt azonban gyorsan össze kellett szedni magam:

- Veszélyforrás! Veszélyforrás! Veszélyforrás!

Karcsi persze nem figyelt rám, csak azt hajtotta örvendezve:

- Ott az ebéd! Ott az ebéd!

- Halat akarsz enni? – kérdeztem undorodva.

- Dehogyis! Békacombot!!

- Na ne, ma ne! – jelentettem ki, pedig egy szemem úgy kopogott már az éhségtől, mint másnak a kettő.

Mikor csodálatos grillhusi illatfelhő szállt felém, már hasam hangosan, egy szólamban kuruttyolt a békákkal.

Hatalmasat szippantottam a levegőbe.

- Irány kelet! Arra a husit meglelem!!

És már szaladtam is a turistaház felé.

Karcsi értetlenül csak állt, lehet sült galambra várt?

- Gyere már pajtás, vár ránk a nagy zabálás!