Köd borult az erdőre, ahogy a nap elérte a horizont szegélyét. Szapora léptek nesze hallatszott a fák lombjai alatt. Egy fehér hajú kislány futott a nyugvó nap felé, maga mögött hagyva a ködöt alkotó tavak rejtekét. Messzebb jutott el a rengetegben, mint eddig bármikor, de nem félt, hogy eltéved. Hisz már számtalanszor járt a Zlanori-erdő nyugati oldalán. Most az alkonyat közeledő színei sem zavarták. Észre sem vette, hogy már elhagyta az elfek földjét. Lassított lépteivel. Fáradtan kapkodott levegő után. Megállt és hátratekintett abba az irányba, amerről jött. Eltűnődött, vajon most milyen messze járhat. Ekkor ismeretlen zajt hallott, és ösztönösen egy fa árnyékában keresett menedéket. Füleit hegyezte, honnan jön a hang. Abból az irányból lehetett hallani, amerre épp igyekezett.
Óvatosan elindult, és lassan közelített. Egy keskeny úthoz lyukadt ki, ahol két lovas szekér vesztegelt. A kislány meglapult a bokrok védelmében, és kíváncsian figyelte a kocsik utasait. Azok nagy lármát csaptak. Nem sok idő kellett, míg következtetni lehetett, hogy hárman kereskedők, míg másik két ember afféle testőrök voltak. A három kalmár valamin nagyon összekaphatott, mert kiabálásuk betöltötte a környéket.

Liara, mert így hívták a kislányt, közelebb lopakodott hozzájuk. Kíváncsi volt az idegenekre, még nem látott embereket. Méregette vonásaikat, ruháikat, majd a szekereket kémlelte. Észrevett az egyiken valami mozgást. Egy kis ketrecben, valamilyen apró élőlény gubbasztott, majd a nagy hangzavarba nyöszörögve kezdett sírni.

- Na, még ez is! Mihez kezdünk az úton ezzel a bosszúsággal?- kérdezte az egyik kereskedő. - Így csak a baj van vele. Ki gondolta, hogy mielőtt túladunk rajta, kikel a tojásból?

- Ezen már nem tudunk változtatni. Még így is szép pénzért el tudjuk valahol adni. Nagyon nagy ritkaság mai időkben ilyen teremtményt szerezni!- firtatta egy másik.

- De addig is kiesz a vagyonunkból! Meg kell minél hamarabb szabadulni tőle. Szerintem itt táborozzunk le, és kifundáljuk, mihez kezdjünk.

A testőrök tábort vertek és tüzet gyújtottak, míg a kereskedők portékáikat rendezgették. Egyikük sem vette észre a közelben meglapuló kislányt.

Liara figyelmesen nézte a kis állatot a ketrecében. Összeszorult a szíve, mikor rádöbbent, hogy egy kicsi sárkányfióka raboskodik összekucorogva a rácsok mögött. Fején egy szájkosár volt, mert a kapzsi kalmárok féltették áruikat hegyes kis fogaitól, nehogy kárt tegyen bennük. Az elfek mindig harmóniában éltek a természettel és az erdők lakóival. Rabságban egyetlen állatot sem tudtak volna tartani.A lány elhatározta, hogy kiszabadítja a szerencsétlen kölyköt. Megvárta, míg besötétedik, és addig kieszelt egy tervet, mivel ijeszthetne rá ezekre az emberekre és csalhatná el őket, hogy kinyithassa a ketrec ajtaját.

Leszállt az este, és az emberek a tábortűz elé telepedtek. Liara felidézte, milyen varázslatokat tanult az elfeknél. Kevés használható lehetősége volt, de ravasz teremtés lévén, nem riadt meg a kihívástól. Zajt csapva sikerült elcsalnia néhány méterre a testőröket az erdő irányába, ahol néhány varázsszót elsuttogva az őrök alatti talaj futóhomokká alakult, és kezdte lehúzni a két rémült embert. A három kereskedő meg sem bírt moccanni az ijedségtől. A lány mögéjük osont, és megint bűvös szavakat mormolt. Ezután indák nőttek, és feszes láncként körülcsavarták a tábortűznél ülőket. Sikerült mindenkit mozgásképtelenné tennie, így nem is láthatták, ahogy a hátuk mögött kinyitja a ketrecet. A riadt sárkányfiókát csak a közelben talált szárított húsdarabokkal tudta kicsalogatni, majd a fák közé noszogatni. Igyekeznie kellett, mert a varázslatot csak néhány percig tudta fenntartani. Épp fedezékbe ért, mikor az őrök alatt nem süllyedt tovább a talaj. Csak derékig nyelte őket el a homok, de a kiszabadulásuk így is időigényesnek bizonyult. Mire elvagdosták a kereskedőket fogva tartó indákat, a két szökevény már messze járt. Később nagy mérgelődések közepette, hogy elvesztettek egy értékes zsákmányt, útra keltek, mert a félelem nagyobb volt bennük, mint hogy a sötétben ilyen veszélyes lények között keresgéljenek. Jól tudták, hogy az elfek birodalmához igencsak közel járnak. Azt viszont nem, hogy a sárkány vagy valamilyen ijesztő varázslény okozta-e azt az ijedelmet, amiben részük volt.

Már késő éjszaka volt, mikor Liara elérte az elfek földjét. Büszke volt magára, mert lám ő, a félvér elf ily apró trükkökkel kiszabadított egy sárkányt. Pedig a varázslás egyáltalán nem ment jól neki. De az a földidomítás, amit tanult, most meglepően jól sikerült.

Megállt. Már egy ideje erősen húznia kellett maga után a fiókát. Próbálta megértetni vele, hogy az ő érdekében teszi. Lassan letérdelt, és szelíden hívogatta.

- Ne haragudj, ha megijesztettelek. Nem akarlak bántani - mondta kedvesen. Kezét kinyújtotta, és hagyta, hogy a sárkány megszagolja. Majd gyengéden az orrára tette ujjait és végig simította a szájkosár fölött.

- Most leveszem rólad ezt a borzalmat, rendben? - kérdezte szelíden, majd óvatosan kikapcsolta és leemelte a sárkány fejéről. Az, amint megérezte a szabadság ízét, egy villámgyors mozdulattal beszaladt az egyik bokor mögé.

- Várj, ne fuss el! Nem akarlak bántani! - ismételte Liara.

A sárkány, mintha értette volna, kidugta fejét a bokor alól. Nagy, smaragdzöld szemeivel a lányt figyelte. Liara felállt, és hátrálva letelepedett egy fa tövében. Türelmesen várt, közben egy dalt dúdolt. Figyelmesen nézték egymást egy darabig. Majd egy kis idő elteltével a fióka odamászott a lányhoz. Tekintete még mindig ijedt volt, bár a kislány hangja megnyugtatta. Hagyta, hogy a Liara ölébe vegye, majd felállva, magával vigye.

- Ne aggódj, itt nem maradhatunk. Keresek egy biztonságos helyet, ahol pihenhetünk.

Már ismerős területen jártak, és Liara tudott is egy kis sziklaemelvényt az erdőben, ami védett az időjárástól és a kíváncsi szemektől is.

A napfelkelte melegen simogatta Liara arcát. Mikor kinyitotta a szemét, látta, hogy a sárkányfióka az oldalánál bóbiskol. Kis teste akkora volt, mint egy macskáé. Összekuporodott fekvése is erre emlékeztetett. Valószínűleg nemrég kelhetett ki a tojásból. A lány arra gondolt, hogy a kereskedőköz tojásként került, valószínűleg ellopták. El akarták adni, de nem gondolták, hogy kikelhet.

- Mihez is kezdene valaki egy sárkányfiókával? - tette fel magának a kérdést. Amit az emberekről tudott, nos, sok jóra nem számított tőlük. Elvégre egy sárkány szilaj, zabolátlan teremtmény, és nem egy házi kedvenc. És tényleg, ő mit kezdjen vele? Sorsára nem hagyhatja, mert még túl fiatal az önálló élethez. Haza nem viheti az elfek közé, mert bár nem bántanák, nem is tűrnék meg maguk között. Nem tűrnék meg... Ezen a gondolaton kicsit elszomorodott. Hiszen őt is nehezen tűrik meg, mert félig emberi vér csörgedezik ereiben. Ezért is barangol oly sokat egyedül, távol az elfek lakta településektől.

Végül elhatározta, hogy nem hagyja magára, és keres neki egy olyan környezetet, ahol biztonságban tudhatja, és nem találnak rá. Gondozni fogja, amíg szükséges, azután pedig ráér majd kitalálni, hogyan tovább.

A nap már magasan járt az égen, mikor végre odatalált a helyre, amit keresett. Egy kis tavat közrefogó sziklás peremvidék volt. Itt sok kisebb-nagyobb hasadékot lehetett találni, ahol a kis sárkány elbújhatott. Maga a tavacska védett volt mind vadállatok, mind elfek vagy emberek elől. Nyugodt szívvel ott merte hagyni a kicsit az egyik sziklamélyedésben. Bár a kis sárkány követni szerette volna tovább, végül megértette, a tó rejtekénél kell maradnia.

Attól a naptól kezdve Liara mindennap meglátogatta, és vitt neki élelmet. Fészket készített számára, majd egy nap hatalmas könyvel tért vissza. A kódexet még a tanítójától kapta, sárkányokról írtak benne. A tanítóját is sokat kérdezte a sárkányokról. Megtudta, hogy sokféle méretű és színű sárkány létezik. Élőhelyeik is változatosak: a magas hegyvidékektől a sivatagokon át, tengerekben és tavakban is megtalálhatóak. Azt is megtudta, hogy még a Zlanori-tó mélyén is él néhány kisebb tavi sárkány. Mesterét jól kifaggatta, hogy milyen neveket ismer, aki számos példát sorolt számára.

Végül Kironnak nevezte el, ami ,,égi szikrát" jelentett az ősi nyelv szerint. A könyvben megtalálta, hogy Kiron a kéksárkányok közé tartozott, akik a legügyesebb röptűek.

Hosszas böngészés után Liara letette a könyvet. Észre sem vette, hogy a sárkány közben leheveredett mellé. Figyelte légzését, ahogy a háta ritmusosan emelkedik, majd süllyed. Összecsukott szárnyai követték ezt a lágy ritmust. Azúr és türkiz pikkelyei meg-megcsillantak a napfényben. Smaragdzöld szemét néha bágyadtan emelte a lányra.

Ahogy a hetek teltek, a sárkányfióka termete megnőtt. Már négy lábára felállva elérte a félelf csípőjét. Idővel önállóan is tudott vadászni, és a fészke melletti tóban rengeteg halat talált. Liara minden szabadidejét a sárkány mellett töltötte. Megtanította, milyen növényeket kerüljön, mely állatokkal vigyázzon.

Egy nap, mielőtt ismét elindult volna Kiron búvóhelye felé, egy ifjú elf állta útját a lánynak. Rionnak hívták, és azon kevesek közé tartozott, akik nem nézték rossz szemmel, hogy egy félvér nevelkedik közöttük. Sok tekintetben Liara ugyanolyan volt, mint a tisztavérűek, jóindulatú, léptei légiesek, vonásai tiszták voltak. Egyedül belső jelleme tért el, nyughatatlan és lobbanékony természete miatt inkább emberinek tartották. Az ifjú aggódott, hogy pont ez a nyughatatlanság sodorja majd veszélybe.

- Állj meg! Nem biztonságos ilyenkor kimerészkedni egyedül az erdőbe - szólította meg.

- Ugyan, hiszen majd mindennap sétálok ebben az erdőben. Nem lesz semmi bajom - válaszolta a lány, és megpróbálta kikerülni az ifjút.

- Sajnálom, nem engedhetlek tovább. A fenti határon élők szerint fekete farkasok érkeztek északról, és a mi erdeinkben is vadásznak. Tudnod kell róluk, hogy nem olyanok, mint az itt élő szürke farkasok. Veszélyesek és nemcsak az erdei állatokra vadásznak. Amíg itt portyáznak, a gyerekek nem hagyhatják el a védett településeket.

Liara hiába tiltakozott, az elf nem engedte tovább és visszakísérte. Útközben igyekezett jobb kedvre deríteni a lányt, aki nagyon csalódottan ballagott mellette.

Aznap éjszaka Liara nem tudott elaludni. Folyton a farkasok és a sárkányfióka járt az eszében.

- Vajon rálelhetnek a búvóhelyre? El tud előlük Kiron rejtőzni? - gondolta. Félelem töltötte el. Bár sokat nőtt, és nagyon ügyesen mozgott a sziklák és a fák között, még nem volt képes a levegőbe emelkedni. Sőt, még eddig tüzet sem fújt, pedig a könyv szerint igen hamar megtanulják.

Addig töprengett, míg végül nem bírta tovább. Kimászott az ágyából és felöltözött. Igyekezett a legnagyobb csendben elhagyni nagyapja házát. Az idős elf közel lakott a város széléhez. Ha sikerül kijutnia, a fák között már el tud jutni az erdőig. A nagyapja sok időt töltött a könyvtárában, belefeledkezve az olvasásba. Most is így tett, minden figyelmével egy növényeket számláló könyvet bújt. Liara könnyedén elsiklott a szoba előtt, majd ki a szabadba.

Sok időt veszített, míg sikerült észrevétlenül kijutnia a városból. Amint maga mögött tudta az őrzött települést, lélekszakadva kezdett futni a rejtekhely irányába.

Már közeljárt a tóhoz, amikor lassított lépteivel. Az éjszaka hideg volt. A csillagok és a hold fénye sejtelmesen világította meg az erdőt. Jeges szél süvített a fák fölött. A kis félelf fülelt. Szíve vadul kalapált. Úgy érezte, mintha éhes tekintetek figyelnék. Már megbánta meggondolatlanságát, amiért a figyelmeztetés ellenére kimerészkedett egyedül az erdőbe. Eddig sosem félt az erdei vadaktól, mert tudta, hogy elkerülik az elfeket. De most érezte, hogy nincs egyedül.

- Minél hamarabb el kell jutnom a sziklákhoz. Ott fedezéket tudok keresni - gondolta lélegzetvisszafojtva.

Ügyelt lépteire, hogy a legkisebb zajt csapja, és ha kell, futásnak tudjon eredni. Csupán egy kis tőr volt minden fegyvere, amivel aligha védhette meg magát. Néhány méter megtétele után morgást hallott a háta mögül, és hátrapillantva meglátta a borostyán szemeket az aljnövényzetben. Gondolkodás nélkül futásnak eredt. Úgy suhant a fák alatt, mint egy sebes szarvas. Üldözői nehezen tartották vele a lépést. A tó közelébe érve a terep sziklásabb lett, és a lány könnyed mozdulatokkal ugrált át rajtuk. Azzal viszont nem számolt, hogy éjszakai pára csúszóssá teszi a köveket. Egy óvatlan lépéssel megcsúszott, és egy nagyobb hasadékba esett. Kiáltása visszhangzott a levegőben.

Zavarodottan próbált felállni, de felszisszent, mikor éles fájdalom nyilallt a bokájába. Kétségbeesetten fürkészte a környezetét, hol találhat menedéket. Eközben a farkasok utolérték és körbefogták a hasadékot. Fekete bundájuk miatt árnyékként olvadtak a sötétbe. Ám mikor rátámadtak volna zsákmányukra, fehér villámcsóva állta útjukat. Majd a holdfény megcsillant egy kék-ezüst folton, ami az égből suhant a lány elé. A sárkány széttárta szárnyait, pajzsként óvva a félelfet. Morgása túlharsogta a farkasokét. Csak kevéssel volt kisebb, mint a farkasok, de szárnyai és vad morgása miatt veszélyes ellenfélnek mutatkozott. Egy ideig méregették egymást, majd a farkasok támadásba lendültek. A sárkány hatalmas ugrásokkal és erős farkcsapásaival védte ki a támadásokat. Egy farkas sem tudott a lány közelébe férkőzni. A bátor kis sárkány végül tüzet fújva ijesztette el a vadászó falkát. Miután elhagyták a hasadékot, Kiron odamászott a lány mellé, aki néhány kisebb sebbel az oldalán, zihálva vette a levegőt. Liara könnyes szemmel ölelte át a fejét. A nagy riadalom után a sárkány a hátára vette a lányt, majd óvatos léptekkel elindult visszafele, a félelf lábnyomait követve. Liara karjaival átkulcsolta a nyakát, és szemét lehunyva, megkönnyebbülve pihent. Tudta, hogy most már Kiron vigyázni tud magára. Még őrá is.

Pirkadt már, mikor elérték az elfek városát. A történtek után végül az elfek megengedték a lánynak, hogy a sárkány vele maradhasson. Bár nagyapja büntetésként, amiért éjjel kiszökött, megtiltotta, hogy egy ideig elhagyja házát. De Liara most az egyszer nem bánta, hogy otthon kell maradnia, hisz egy barát, a sárkány is ott volt mellette.